Valamikor a 90-es évek elején… Tornacipős suhanc zsebre dugott kézzel, a szemébe lógó hajtincsekkel átsuhan a színen. Első látásra hasonlít Jean Michel Jarre-hoz. Talán ő az, talán mégsem. A nyomában lihegő kíséret, a villanó vakuk láttán már bizonyos, hogy a késve érkező JMJ teszi tiszteletét a Vörösmarty téri Hungaroton-székházban. A kirakat ablaküvegéhez tapadók, a kordonok mögött sorban álló autogramkérők ostroma csak fokozza a hangulatot a nap sztárjával készülő televíziós interjúhoz. Tíz-tizenöt zaklatott percből szinte csak annyira futja, hogy Jean Michel néhány szót szóljon az elektronikus zene európai térhódításáról, a gigantikus méretű szabadtéri hang és látványshow-iról. Néhány évvel később… Ugyanaz az extázis, rajongók hada a Hotel Gellért bejáratánál. JMJ a régi formáját hozza: dandys külső, lányos vonások. Egy másik korból, másik bolygóról érkezett idegen éteri könnyedsége. Gyors élménybeszámolót tart Peking, Kairó, Moszkva bevételéről megakoncertekkel, színpadi fényáradatokkal. Négyszemközti interjú: azt mondja, a magyarok fogadták be elsőként a zenéjét. Aztán egy rövid érzelmi vallomás egy magyar barátnőről. Maurice papa nevének említésekor elkomorul. – Apám és én más vizeken evezünk. Hiányával volt jelen az életemben. Ötéves, amikor apja elhagyja. Maurice Jarre, Hollywood háromszoros Oscar-díjas filmzeneszerzője fatális tévedésnek minősítette házasságkötését a francia ellenállás egyik emblematikus személyiségével, Francette Pejot-val. Leginkább egyvalaki esett áldozatául a szülők tizenegy éves válási harcának: a magányos, szótlan, szorongó kisfiú...

A teljes cikk csak a legújabb megjelent számunkban olvasható!