CR Hogy van?

Jól.

De most komolyan. Nincsenek például fantomfájásai?

A valóságos fájásaim az igazán komolyak. A sípcsontom például hasogatni szokott a csonknál, de azért úgy tervezem, hogy májusban már futok a műlábammal.

Kemény ember. Mennyit gondolkodott az amputáción?

Két napot, de nem igazán volt kérdés, hogy döntök. A jobb lábam mind a három főere elszakadt, egyértelmű volt, hogy a vérkeringésem soha nem lenne már jó. Nem a hegymászás folytatásáért vágattam tehát le a lábam, hanem egy lehetséges aktív életért. Ha adminisztrátor vagyok, és nem sportoló, akkor is ugyanígy határozok.

Hány éve mászik?

Szinte pontosan harminc. Édesanyám amolyan egészségügyi mindenes volt a Gyilkos-tónál, és az egyik nyáron egy orvost küldtek mellé, aki elvitt sziklát mászni. Becási Györgynek hívták. Azóta egyszer sem találkoztunk, de most meglátogatott a kórházban. Ez jólesett.

Mindig hegymászó akart lenni?

Inkább búvár, aztán csak sodródtam, nem tudtam, mit is akarok. A mászás rögtön megtetszett, az egyik cimborám pedig lopott huszonkét méter kötelet, hogy gyakorolhassak. Ez a sport azonban nem olyan, mint a foci, kell az ember mellé egy felnőtt, tapasztalt mászó, aki segít. Tizenhat évesen aztán leigazolt a Gyergyói Vasas Hegymászószakosztály. Végre lett rendes keletnémet karabinerem, kötelem, amikor pedig 1988-ban átjöttem Magyarországra, már egész képzett mászónak számítottam.

Itt mit csinált?

Egy ideig felügyelő voltam a Hárshegyen egy nevelőotthonban, aztán ipari alpinistaként dolgoztam. Szigeteltem, vakolatot vertem le a régi épületekről, de legalább kötélből dolgoztam. Emlékszem, itt tanultam meg, mit is jelent az, hogy dryvitolás.

Azért közben mászott is, ugye?

Persze. Eleinte a Tátrába vittek, aztán az Alpokba, majd a Kaukázusba, 1994- ben pedig hópárduc lettem: ehhez fel kellett jutnom a volt Szovjetunió mind az öt hétezer méter feletti csúcsára. Utoljára a Kommunizmust másztam meg, aminek egy kereszt állt a tetején…

 

A teljes cikk csak a legújabb megjelent számunkban olvasható!